2022-04-14 14:21

45 éves jubileumunk alkalmából a veszprémi kézilabdázás nagy alakjaival, meghatározó arcaival találkozhattok rovatunkban. Interjúsorozatunk következő állomásaként fogadjátok szeretettel szakosztályvezetőnkkel, egykori kapusunkkal, Németh Csabával, Buxival készült interjúnkat.

Hogy kezdődött a történeted a Veszprémmel?

1986 december 6-án érkeztem Veszprémbe Várpalotáról. Akkoriban Bíró Imi, a Tatabánya kapusa és én voltunk kalapban a Veszprémnél, kettőnk közül végül rám esett a választás, így Hajnal Csaba engem igazolt le. Már ugyan 18 éves koromban pályára léptem az NBI-ben, de ide érkezve egy teljesen más dimenzióba kerültem, az aktuális bajnokcsapathoz, a Bramac SE-hez.

Olyan játékosok közé érkeztem, mint Putics Jenő, Gyurka János vagy Pardi Károly, akik igencsak nagy neveknek számítottak a magyar bajnokságban, furcsa volt, hiszen előtte évekig ellenfelek voltunk. Megpróbáltam mindent, dolgoztam, edzettem keményen, szerencsére jól ment a védés és a csapat is egyre jobb eredményeket ért el.

A bajnokságban volt egy nagyon jó Győri ETO, egy Elektromos, egy Tatabánya. A Budapesti Honvéd akkor már leszállóágban volt. Az élboly nagyon együtt volt, hogy ki nyert az adott találkozón, azt az éppen aktuális napi forma határozta meg és a bajnokság helyezései is nagyjából e szerint alakultak.

1993-ig játszottam itt. Utána Hajnal Csaba megkért, hogy szervezési feladatokban segítsem tovább a klubot, maradjak itt.

A kapus technikák a véleményed szerint hogyan változtak az évek során?

Rengeteget változott a játék és így a kapusok technikái is ehhez igazodtak. Sokkal több a tiszta helyzet, a ziccer, hiszen nagyon gyors a játék, illetve a beállósok szerepe is felerősödött. Régen, átlövésekre és a szélekre kellett koncentrálni. Arról nem is beszélve, hogy 1986-ban már csak a teremben lehetett játszani, ami szintén sokat változtatott. (Előtte aszfalton is játszottunk.) Elindult, a ma csak „gladiátor képzésnek” hívott fejlesztés, ami azonnal jelentkezett lövő erőben, dinamizmusban, robbanásszerű fejlődés indult el ekkor, ami megváltoztatta a kézilabdát.

Milyen stílusok voltak akkor a kapustechnikákban?

Abban az időben a jugoszláv és az orosz iskola volt a két legnagyobb, rengeteg jó kapus volt mindkét oldalon. Az orosz iskolánál volt egy kis csavar, ott a rövid és a hosszú oldal felcserélődött valahogy, amikor például Melnyik volt a csapat edzője, ezen rengeteget veszekedtünk, hogy ki melyiket védi.

Melyik sikeredre emlékszel vissza a legszívesebben?

A 1992-es hármasugrásra, amikor megnyertük a Magyar Bajnokságot, a Magyar Kupát és a KEK-et. Jött Joósz Attila, aki váltotta Melnyiket és ez a játékosoknak is nagyon tetszett. Nagy löketet adott nekik is, hiszen, a vasszigort felváltotta a játékospárti filozófia. Akkora önbizalommal játszottunk abban a szezonban, hogy a szurkolók azt mondták, ha lett volna még valamilyen bajnokság vagy kupa, amiben el tudtunk volna indulni, akkor azt is behúzzuk. Tény, hogy tényleg kirobbanó formában voltunk.

Kivel szerettél együtt játszani abból a csapatból?

Gyurka Jánossal és Pardi Karcsival nagyon jól megértettük egymást, a kemény védekezés igazi mesterei voltak. Ha azt mondták, hogy ez az oldal az övék, akkor az tényleg úgy volt, vakon megbíztunk egymásban. Végh Józsi, Ulcz Laci voltak a szélsők, csak indítani kellett őket.

1992-ben te voltál a csapatkapitánya annak a gárdának, akik az első nemzetközi kupát nyerték a Veszprémnek. Milyen érzés volt a magasba emelni a trófeát?

Egyrészt óriási megtiszteltetés volt, hogy ezek a sztárjátékosok úgy döntöttek, hogy engem választanak meg. Persze a csapatkapitánynak nem csak az a feladata, hogy a pénzfeldobásnál választ oldalt, hanem a vezetőkkel tartja a kapcsolatot, a játékosok egymás közti dolgaiban is segít, stb.

Fantasztikus érzés volt! Ez volt ez első nemzetközi kupa döntője a klubnak és nagyon sokáig ez a jelenet volt a Veszprém TV intrója is a sporthírek előtt. Nagyon büszke vagyok erre!

A csapatkapitányi feladataidat megtartva itt maradtál a klubnál. Miért döntöttél végül így?

Mikor még aktív játékos voltam, a szervezői feladatokat, amikre megkértek, testhezállónak tartottam. Voltak ajánlataim több helyről is, de nem akartam erről a környékről elmenni, az az igazság, hogy nagyon lokálpatrióta vagyok és szeretem ezt a várost.

Jövőre 30 éve lesz már annak, hogy a veszprémi kézilabda klubnak dolgozol, mire emlékszel majd szívesen vissza?

Nagyon gyorsan eltelt. Sok munka volt benne, de olyan élményeket kaptam, amit soha nem lehet elvenni az embertől. Bejártuk szinte egész Európát, voltunk Japánban edző táborozni, szinte a világ minden pontját érintettük. Fantasztikus idők voltak ezek. Rengeteg barátságot és sportbarátságot kötöttem az évek során, próbáltam mindenkivel megtalálni a hangot, mindig konszenzusra, megoldásra törekedni mindenben.

Bár sokat változott a munkám az évek során, hiszen nem volt régen ennyi előírás, ennyi biztonsági kérdés. Büszke vagyok rá, hogy sikerült tartanom a lépést ezekkel vagy például a digitális eszközök használata terén is. Folyamatosan kellett képeznem magam, például éppen tegnap voltam egy, a klub licenchez elengedhetetlen biztonsági felelős képzésen is.

Hogyan élted meg a klub sikereit, félsikereit, nagyobb mérföldköveit?

2002-ben volt az első olyan nagy siker, amit nem játékosként éltem meg. Vége volt a meccsnek és jellemző, hogy kimentem és beültem a busz aljába kicsit átgondolni a dolgokat. Az első Final4 az megint egy különleges dolog volt, teljesen új környezet, egy teljesen új közegbe kerültünk, érdekes volt más szabályokkal dolgozni. Aki a kézilabdában él és figyel, az rengeteget tanulhat ezekből. De, ott lenni, részese lenni a kölni négyes döntőnek, tényleg igazán különleges.

Kudarcok?

Kudarcok voltak és még lesznek is, tudni kell ezeket kezelni. Én inkább magamban tartok mindent, ezeknek a feldolgozásában persze nagy segítség a család, aki tolerálja ezt, szerencsém van ilyen szempontból. Ha valaki hibázik a munkájában, játékosként hibát vét, azt meg kell tanulni kezelni és tudni kell vele együtt élni.

A legenda szerint minden meccsen állni szoktál és ha te leülsz akkor ott már nagy a baj. Így van ez?

Igen, ez így van, nagyon ritkán ülök le, dolgozik bennem az adrenalin, együtt élek a játékkal, ha engem ülni látnak, akkor ott már óriási gond van. Utoljára a Balatonfüred elleni idegenbeli találkozón ültem le az utolsó 10 percre.

Komoly elfoglaltságot jelent és koncentrációt igényel a munkaköröd, ráadásul az MKSZ-be is betöltesz tisztséget, hiszen te vagy az MKSZ Megyei Elnöke. Hogy lazítasz? Mit csinálsz, mikor nem a kézilabdával foglalkozol?

Akkor is a kézilabdával foglalkozom. [emoji6] A nagyobbik fiam kézilabdázik, ráadásul most már látszik rajta, hogy valami mocorog is bent, fontos, hogy ott legyek a mérkőzésein, lássam. Este rendszerint megbeszéljük, én mit láttam a meccsen, ő mit érez stb. … Persze sokan kérdezik tőlem, miért megyek el versenybírónak … azért, mert nekem ez kikapcsolódás, teljesen más közeg, más feladat, tényleg fel tudok töltődni benne. Nyilván szoktunk pihenni a családdal is, akkor nincs munka, nincs telefon, megpróbálunk általában olyan helyre menni, ahol pár napra másról is beszélhetünk, mint a kézilabda.

Melyik csarnok hangulata tetszett neked a legjobban?

Veszprémben a Március 15. úti sportcsarnok, itt legendás meccsek voltak. 2200 embert bezsúfolni ebbe a terembe igazi kihívás volt, azt szokták mondani, hogy akkoriban a Haszkovótól a Cholnoky lakótelepig hallani lehetett, ha mérkőzés van.

Mi lehet a Veszprém sikerének a titka?

Talán pár rövid szóban tudnám igazán összefoglalni: egység, barátság, akarat, kitartás. Ezek jellemezték a régi veszprémi klubot és szerintem a jelen Veszprémére is ugyanúgy érvényesek.

Mit gondolsz a ma Veszpréméről?

Átalakuláson megy keresztül a klub, a jövőre nézve vannak biztató, előremutató jelek. Azokból a dolgokból, amik a sajtóból is publikusak, talán körvonalazódik is ez. Ebből az évből nekünk építkeznünk kell, ami hibát elkövettünk azt ki kell javítanunk, tanulnunk kell belőle. Szerintem 2023-tól ismét a csúcsra érhetünk.

#RedUnited #HandballCity

MEGOSZTÁS