2024-08-29 11:10

Egy kézilabdázó életében vannak külföldi, idegenbeli túrák, amik szinte gond nélkül lemennek és vannak persze olyanok is, amikor egy-egy, valami nem várt tényező hátráltatja a dolgokat. Engedjétek meg, hogy egy egészen különleges esetet osszak meg veletek a nagyon közeli, közelmúltból.

Nézzük először milyen, amikor minden rendben van. Általában a mérkőzést megelőző napon, este érkezünk meg a hotelbe, becsekkolunk, vacsora után mindenki felmegy a szobájába és pihen. Másnap kezdődik a szokásos meccsnapi rutin: reggeli, kis séta, közös mozgás, videóelemzés, bolognai és csirke (ebéd), majd pihenőidő … készülődés, kávé és snack, majd indulás a meccsre. A találkozó után, nyilván az eredménytől függően folytatódnak a dolgok, mondjuk úgy, hogy kis levezetés, másnap reggel pedig irány a repülőtér, majd Feri Bácsival haza vagy Bécsből vagy Ferihegyről. Ez egy normál külföldi túra menetrend, mely talán évekig, évtizedekig fel sem tűnik, mennyire törékeny dolog.

Jó, hagytunk már játékost Barcelonában (nyilván nem véletlenül) vagy elveszett csomagok/szerelés miatt is volt, hogy nem lépett pályára valaki, sőt a poggyászként feladott labdákkal is állandóan problémák vannak a reptér szerint, hol le kellene engedni levegőt belőlük, hol egyszerűen levegővé válnak. De! Ami még talán nem volt, a hazautazás napján eddig még biztos nem várakoztunk másfél éttermi „műszakon át” a reptér gyorséttermében. E cikk is itt íródik, ahogy töltjük az időnket, meg a telefonjainkat, szép csendesen, mintha nem is egy nyüzsgő Bl-csapat lennénk az első felkészülési tornánkról hazafelé. Azt, hogy nyertünk, nem hiszem, hogy bárki elmondaná rólunk így első ránézésre, hiszen nem tűnünk túl energikusnak. Az egyetlen segítség és tárgyi bizonyíték talán ennek a kérdésnek az eldöntésében, a csapat legfiatalabb tagjára, Benire (Edwards Benjámin) bízott hatalmas kupa, melyet cipel magával mindenhova.

Na, de kezdjük az elejéről. Hogy is indult ez az egész?

Új vezetőedzőnkkel első külföldi túránkra indultunk Halléba, a SO-Tech Cupra, ami mindig emlékezetes. Minden első cselekedet elég hangsúlyos ebben a szakmában, (és nem csak az első gólokért hozott ajándékokra gondolok). Ami biztos, hogy ez a túra mindenki emlékezetébe beleégett és emlékezni is fog rá jó sokáig. Szóval megérkeztünk, vacsoráztunk, pihentünk, reggeliztünk, sétáltunk, kicsit mozogtunk, videóztunk, ebédeltünk, aludtunk, újra pihentünk és készültünk a meccsre. Eddig minden rendben volt.

Az első jel.

Új edző, új szokások, új szisztéma, de valami hibádzott már a bemelegítéskor, hiszen a szokásos átmozgatást erőnléti edzőnk elég komoly, fal fehér-szürkés arccal végezte, a bemelegítés után közvetlenül pedig el is tűnt. Később kiderült, már előtte is rosszul volt, amit talán tetőzött csak a fizikai terhelés. Persze, ez még nem okozott akkora riadalmat, hiszen ilyen, még mondhatni előfordul. Majd a találkozó végén egyik kapusunk rohant fel az öltözőbe. Már gondoltuk, hogy nem az eligazításra szalad ennyire, szóval mire felértünk a folyosón a földön ülve találtunk rá egy szemetes kosárral a kezében, nem festett jól. Két eset persze, pont eggyel több már, mint ami megnyugtató lenne, szóval mindenki joggal elkezdett gondolkozni, hogy miből evett, ami veszélyes lehet. Előtte nap például garnélás tészta, gombás csirke is szerepelt a kínálatban, több, mint aggasztó volt a dolog. A betegek a kiérkező mentősöktől ellátást kaptak, mivel fennált a kiszáradás veszélye, így további vizsgálatra beszállították őket a bielefeldi kórházba. Összeült a válságstáb a hotelben, a klubvezetők gondolkodtak a megfelelő lépéseken, óvintézkedések megtételén és egyszer csak elkezdtek záporozni az üzenetek és a nevek.

Én is … én is … én is … összesen heten lettek.

A válságstáb azonnal az elkülönítésről döntött így az egészségeseket szétválasztottuk a betegektől, megelőzve a további terjedést, ha egy vírussal állnánk szemben. Közben a kórházi járat visszaérkezett a kórházból, mindketten egy szép nejlonzacskóval a kezükben. Pihenés, további kezelés, ellátás stb., ételmérgezésszerű tünetek; mondták. Az este tehát nem indult jól és reggel már láthatóan kevesebben voltunk a reggelizőasztalnál is, az éppen ott ülők örömmel köszöntöttek minden egyes megjelentet, hiszen minél többen játszanak, annál jobb. De, azért így is sok üres hely volt a 18 terítéknél. Közben a másodedzőnk is jelezte, hogy nem érzi jól magát.

A stáb azon dolgozott, hogyan lépünk pályára, nyilván a meccsterv némi átalakításra szorult; az egészségügyi személyzet és a klub utazásért felelős munkatársai ápolónak álltak, teát, pirítóst vittek a betegeknek, a torna német orvosa pedig többször is meglátogatta a csapatot, jó tanácsokat adott, gyógyszereket osztott. Valahogy minden együttes szíve lelke az egészségügyi személyzet, nálunk sincs ez másként, nagyszerű és komoly munkát végeztek a hétvégén! Délelőtt hírt adtunk a külvilágnak is arról, hogy állunk, mi történt velünk egy közlemény formájában, majd ebéd és készültünk a mérkőzésre. 13 játékosunk maradt. A padon Ivan, Vucko és Dime. Nem indult jól a találkozó, de bíztunk benne, hogy a srácok megfogyatkozva vagy akár betegen is odateszik majd magukat és így is lett. Meg tudtuk fordítani a meccset. Közben még egy srác rosszul lett a félidő szünetében, így 12-re csökkent a létszám a második 30 percre, de a fiúk valamitől szárnyakat kaptak és behúzták a kupát. Nyertünk, felemelő érzés volt ennyi akadály után, persze nagy ünneplésre nem volt energiánk. Este vendéglátóink főztek finom, győzelminek is nevezhető, de inkább „felépűlős” levest, meg gyomorkímélő ételeket. A megfelelő higiéniával és távolságtartással visszatérhettek kicsit a betegek is egy rövid időre. Jó volt újra együtt. Túl jó képet nem festettünk, voltak, akik szürke, esetleg szürkés-sárgás arccal értek le, megfontoltan mozogva a pultok között, de a legjobb talán az volt, hogy együtt voltunk. Pár rövid, de annál tartalmasabb beszéd után ettünk; aki tudott. Ritkán látni egy győzelmi vacsorán olyat, hogy a vendéglátónk velünk zsörtölődik, hogy mennyi étel maradt meg. Innen is köszönjük Big Mama-nak és a személyzetnek az ellátást és az „ápolást”! (Ezt a nevet ő választotta magának.) És persze ennyi fekete teát sem szolgáltak még fel egy megnyert kupa mellé az asztalra a Veszprémnél, mint ott, vasárnap este, ez is biztos.   

Jött végre a hazautazás napja….

Volt, aki, már a meccs végén jelezte, hogy nem érzi jól magát, a vasárnapi esetek pedig ekkor értek talán a „csúcsra” ebben a csúnya betegségben. Mire reggel felébredtünk egy újabb srác sétálgatott fal fehér arccal az előtérben, tegyük hozzá, mindenki nagyon tartotta magát és viselte, amit rá szabott a balsors. Elindultunk tehát 6:30-kor a busszal Halléból Hannoverbe.

Még mielőtt azt gondolod ez már a vége … nos még nem …

A busszal nem sokáig jutottunk, hiszen a közeli autópályán felborult egy autó, ami miatt lezárták az egész pályát 3 órára. Sofőrünk megpróbált több bravúrt, beleértve a közlekedési szabályok áthágását is, de mivel minden úton azok próbáltak előre jutni, akik az autópályáról kiszorultak, beállt minden, órákra. Tényleg minden.

Lekéstük a gépet.

Újratervezés, újratervezés, újratervezés. Próbáltunk jegyet foglalni délutánra, estére, hogy legalább a betegeket vagy akár mindenkit hazajuttathassunk. Egy ideig úgy nézett ki sikerült is, megebédeltünk a reptéren, már azok, akik rá tudtak nézni bármilyen szilárd táplálékra. Majd jött az üzenet: meeting. Nem tudunk hazamenni most, az esti gépre próbálunk annyi jegyet venni, hogy a betegek hazamehessenek, a többiek pedig még egy nappal később. A légitársaság egyszerűen törölte a jegyvásárlási igényünket. Közben körbejártunk több lehetőséget is, vonatot is megnéztük, ahol jegyet csak az éjféli járatra tudtak volna adni, amivel délelőtt 11-re lehettünk volna Bécsben.

Így kerültünk a reptér gyorséttermébe, ahol ezt a komplett napot eltöltöttük közösen, úgy, hogy a legtöbben rá sem tudtak nézni ételre, nem, hogy gyorséttermi kajára.

Nos, gondolom te sem így képzelted el egy kézilabdás életét, ahogy ezt a hétvégét talán mi sem, de azért ez nagy vonalakban így néz ki.

Ezek az utazások ugyan fárasztóak és nagyon megterhelőek tudnak lenni, de kifejezetten jó szolgálatot tesznek, összekovácsolják a társaságot. Ahogy ez történt ezen a napon is. Közös meccsnézés, játék, beszélgetések, ilyesmik mentek ebben a reptéri gyorsétteremben. Aztán kisvártatva jött a hír, hogy az esti gépre van kb. 18 db jegy és még akár egyesével megvásárolva lehetőségünk van felrakni a gépre annyi embert, amennyit csak tudunk; fellélegeztünk. A hazai iroda segítségével végül így, egyesével, szépen elindultunk a check-in felé. Kis idő múlva pedig mindenki a túloldalon volt. Fent a kapunál még összeültek a beszélgető asztalok, majd 20:15-kor felszállt velünk a gép.

Vitatkozhatunk róla, hogy vajon mennyire jó jel egy ilyen külföldi túrával indítani a szezont, de ez annyira intenzív volt, hogy nagyon rövid idő alatt élesben tesztelhettük (tesztelnünk kellett) a válsághelyzetek legtöbb esetét és talán a következő alkalmakkor már csak a meccsdrukk és az izgalom marad nekünk.

A bécsi reptérre érve, az mindig egy megnyugtató pillanat szokott lenni, amikor a játékosok megpillantják a csapatbuszt, mert az már azt jelenti, hogy egy lépés csak a hazatérés. Ez most valahogy hatványozottan igaz volt. Nagy örömmel köszöntöttük sofőrünket, aki jött értünk most is! Szerencsére mindenki hazaért szépen rendben, igaz egy kicsit később, mint arra számítani lehetett.

A betegeknek mielőbbi felépülést, gyors regenerációt!

Folyt. köv. szeptember 12, Berlin, jöttök? 

#RedUnited #HandballCity #StrongerTogether

- SZIJÁRTÓ GÁBOR JEGYZET

MEGOSZTÁS