2023-02-09 11:50

Legendás kapus, elhatározott és őszinte, aki magasra emelte a kapufák közötti mércét. Több mint 30 trófeával a zsebében, beleértve a 2006, 2008, 2009 és 2017-es EHF Bajnokok Ligája trófeákat, 6 válogatott világesemény győzelmet, IHF Év Játékosa díjat 2005-ben, EHF Challange Kupa győzelmet 2001-ben és számtalan belföldi bajnoki címet és kupagyőzelmet Magyarországon, Spanyolországban és Észak-Macedóniában. Ő csakis Sterbik Árpád lehet. Az „Ez vagyok én” új részében, Sterbik mesél nekünk a lenyűgöző karrierjének legszebb emlékeiről és momentumairól, amik segítették, hogy eljusson oda, ahol most van.

Ez vagyok én: Sterbik Árpád

Adán nőttem fel, ahol a kézilabda nagyon fontos szerepet tölt be a környék életében. A kézilabda volt a legnépszerűbb sport, férfi és női szakágban egyaránt. Édesapám is kézilabdás volt és ebből adódóan, a pálya mellett nőttem fel. Amikor kicsi voltam és nem tudott senki vigyázni rám, akkor édesapám elvitt magával edzésre, és így nem is végezhetett volna másképp.

Nem volt sok lehetőségem, nem voltam elég edzett a labdarúgáshoz, a kézilabda volt az a sport, ahol otthonosan éreztem magam. Az elején mezőnyben játszottam és csak később kerültem a „ketrecbe”. Akkoriban rengeteg meccset néztem, főleg az otthoni meccseket Adán és volt egy kapus, akit imádtam nézni a stílusa és védései miatt. Macedón válogatott játékos volt, Sandor Hodik. Akár rá is lehetne fogni, hogy miért lett belőlem kapus.

Nagyon meglepődtem amikor a Jugovic megkeresett. Nagyon kicsi településről származtam és közel sem vettem részt annyi tornán, mint a mai gyerekek. Nem voltam tisztában a tudásommal és a képességeimmel. Akkor még csak iskolai tornákon játszottam mérkőzéseket. Megtisztelő érzés volt, hogy meghívást kaptam Kac-tól. Szoktam őket nézni és tudtam, hogy milyen jók is valójában. Dragan Vrgovic klub igazgatóval és Marko Krivokapic-csal a mai napig tartom a kapcsolatot.

Jugovic-nak fiatal, de jó csapata volt, amiben tudtam magam képzelni és volt fejlődési lehetőség. Csak álmodoztam arról, hogy a felnőtt csapatukban játszak, amikor bekerültem az akadémiára 16 évesen. Boldog vagyok, hogy meghoztam azt a döntést. Keményen dolgoztam és lépésről-lépésre a klub egyik meghatározó játékosává nőttem ki magam. Éreztük, hogy jók vagyunk és hogy bármilyen csapattal fel tudtuk venni a versenyt.

Ezért is tölt el nagy boldogsággal, hogy a legelső európai trófeámat, az EHF Challenge kupát velük szereztem 2001-ben, a Pfadi Winterthur ellen.

A Jugovic után eljött az ideje, hogy váltsak és akkor került Veszprém a képbe. Hatalmas lépés volt ez számomra, hatalmas a különbség Kac és Veszprém között. Miután megkerestek, izgatottan vártam, hogy csatlakozzak a magyar gigászcsapathoz. Ismét meglepődtem, hogy egy ekkora klub igényt tartott rám. A legelső emlékem az volt, hogy láttam Zlatko Saracevic-et, Bozidar Jovic-ot, Mirza Dzomba-t és Carlos Pérezt; olyan játékosok voltak ők, akiket pár hónappal ezelőtt még a TV-ben követtem az EHF Bajnokok Ligájában. Egészen hihetetlen volt, hogy ilyen játékosok közé csöppentem.

A legelső évemben bejutottunk az európai élmezőny döntőjébe. Sajnos kikaptunk a Magdeburg ellen, nagyon fájó vereség volt mert egész szezonban nagyon stabil teljesítményt nyújtottunk. Nem mondom azt, hogy zökkenőmentesen jutottunk a döntőbe, de jók voltunk. Új csapat volt Veszprémben és nagyon jól működött együtt a rutin és a fiatalság. Azt éreztük, hogy ilyen csapatszellemmel bárkit meg tudunk verni. Elképesztő élmény volt a döntő és úgy gondolom, hogy csak az a kicsi tapasztalathiány állt közénk és a végső győzelem közé.

Akkoriban a Magdeburg egy TOP csapat volt, olyan játékosokkal, mint Nenad Perunicic, Stefan Kretzschmar, Olafur Stefansson és Joel Abati; olyanok voltak, mint egy világválogatott. A csoportküzdelmek során még legyőztük őket, de a fináléban revansot vettek.

Három évet töltöttem el Veszprémben, majd 13 év után a sors visszahozott Veszprémbe. Azóta is Veszprém az otthonom. De sajnos, nem sikerült megnyerni azt a bizonyos BL trófeát. 2004-ben életem során először költöztem külföldre. Azáltal, hogy a magyar-szerb határ mentén születtem és szerb-magyar családban nőttem fel, Magyarország nem volt idegen számomra.

A Ciudad Real volt az első állomásom Magyarországon kívül és anno nagyon sokat agyaltam, amíg meghoztam ezt a döntést. Így utólag, életem egyik legjobb döntése volt. Ciudad-i karrierem kezdete elég fura volt. Olimpiai év volt, és amikor megérkeztem, az összes játékos a válogatottjával volt, csak egy páran voltunk az edzéseken. Mirza Dzomba-val együtt hagytam el Veszprémet és ő is ezen játékosok közé tartozott. Akár mondhatjuk azt is, hogy összetartottak a balkániak.

A vízió, ötlet és terv, amit Talant Dujshebaev összerakott hihetetlen volt és őt igazolta az, hogy hosszú éveken keresztül csúcson volt. Nagyon élénk és nagyszerű emlékeim vannak abból a periódusból, nagyon nehéz lenne az összeset elmondani. Igazi megtiszteltetés volt ilyen játékosokkal és edzőkkel dolgozni nap mint nap. Meggyőződésem, hogy megérdemeltünk minden trófeát, amit nyertünk. Az erőfeszítéseink három EHF Bajnokok Ligája trófeát hozott.

Nehéz lenne egyet kiválasztani, de talán az embernek mindig az első a legkedvesebb. Minden játékos álmodozik egy EHF Bajnokok Ligája győzelemről, főleg, hogy ha egy olyan csapatba igazolsz, aminek van reális esélye a végső győzelemre. Nincs jelentősége, ha korán megnyeri az ember vagy 5-10 év elteltével; óriási löketet ad az ember önbizalmának és motiváltságának.

Az első, 2006-os BL győzelem nagyon közel áll a szívemhez. Utólag sokat beszélgettünk róla és rájöttünk, hogy nagyon könnyen sikerült megnyernünk. Spanyol ellenfelünk volt a döntőben, amit Portland San Antonio-ban játszottunk és összesítésben 15 góllal megnyertük a párharcot. Elmondhatatlanul boldog voltam!

Természetesen a másik két európai diadal is fontos volt. A BL győzelem utáni szezonban, elszalasztottuk az ismétlést és tudtuk, hogy erősebben kell visszatérnünk a következő szezonban. Úgy alakult, hogy két egymást követő szezonban a Kiel lett az áldozatunk. 2008-ban a döntő odavágójában kikaptunk a Kiel-től, és tudtuk, hogy a visszavágón tökéletes meccset kell játszanunk, és sikerült is. Hat góllal nyertük meg a visszavágót egy olyan csapat ellen, ami egy világválogatott volt. Ismét ünnepelhettünk!

Hasonló, de egy kicsit drámaibb volt a forgatókönyv a következő szezonban. Az idegenbeli odavágón 5 góllal kaptunk ki és tudtuk, hogy hatalmas feladat lesz innen visszamászni, de hittünk magunkban. Minden meccsnek megvan a maga története és szépsége. Sajnálatos, hogy véget ért a Ciudad Real/Atlético Madrid történet, a csapat meggyengült és idővel a Barca nőtte ki magát Spanyolország legjobb csapatává.

De ezzel nem ért véget a kirándulásom Spanyolországban, a Barca-ba igazoltam. Számomra egy igazi ajándék volt ebben a klubban játszani. Mindannyian tudjuk, hogy a Barca egy ízig-vérig profi klub, az edzőktől kezdve, a játékosokon át egészen a stábig. Nagyon érdekes volt az a két év. Bárki kérdezné, nem tudnám megmondani, hogy abban a két évben hogyan nem nyertünk BL trófeát. Igazi rejtély. Az elődöntőben a Flensburg ellen estünk ki, miután az egész meccsen vezettünk. Balszerencsések voltunk aznap. Egy évvel korábban pedig a Hamburg ejtett ki minket. Úgy gondolom, hogy a kettő közül az egyik évben győzelmet érdemeltünk volna.

Két évig voltam a Barca-ban, de többnek tűnt. Rengeteg baráttal és élménnyel gazdagodtam.

2014-ben úgy döntöttem, hogy közelebb szeretnék lenni az otthonomhoz, ezért a Vardar-ba igazoltam. Nagyon tetszett Sergey Samsonenko koncepciója, miszerint a Vardar-t az európai elitbe vezetné. Emlékszem, Indira Kastratovic hívott fel, hogy tudnék-e játékosokat ajánlani nekik, és úgy alakult, hogy engem igazoltak le. A klub részéről mindenki elmagyarázta nekem a tervet, az edzők, a játékosok és később minden úgy is alakult, amit ma Vardar-nak hívunk. Hamar meg tudtunk egyezni.

Nagyon jó volt a keret összetétele és a csapatmorál. Sikerült nagy dolgokat elérni, úgy, hogy senki nem számított rá.

Skopje a sport városa, fanatikusként követnek minden sportot, nem csak a Vardar-t a kézilabdában. Nagyon tisztelem az ottani embereket. Jóban-rosszban mellettünk álltak. Négy felejthetetlen évet töltöttem ott.

Minden játékos tudta a dolgát és mindig legtöbbet próbáltam magából kihozni. Az első évben nem voltak meg azok a profi körülmények, mint később. De napról-napra és évről-évre együtt fejlődtünk, hogy nagyot álmodhassunk. Természetesen voltak nehéz idők, de volt egy nagyszerű kapitányunk, Stojanche Stoilov aki mindent és mindenkit egyben tartott.

Soha nem gondoltam volna, még egyszer BL-t fogok nyerni, de nyilván az ember álmodozik és van benne hit. A 2017-es év varázslatos volt. A kölni Final4-ban bármi megtörténhet. Amikor egy csapat bejut a négyes döntőbe, hisznek magukban és készen érkeznek a mérkőzésekre, de a realitás talaján maradnak és tudják, hogy vannak náluk jobb csapatok is.

A Barca elleni elődöntőben türelmesen megvártuk azt az 5 percet, amikor megfordíthatjuk a mérkőzést és sikerült is. A végén egy góllal sikerült a döntőbe jutnunk. Emlékszem amikor visszaértünk a hotelbe, megkérdeztem a vezetőedzőnket, Raúl González-t, hogy mi a terv, taktika, játékstílus a holnapi döntőre a PSG ellen. Rám nézett, és csak annyit mondott, hogy „először nézzük meg az UEFA labdarúgó BL döntőt a Real Madrid és a Juventus között, aztán után ott lesz számomra az egész éjszaka, hogy felkészüljek a meccsre.”

És tényleg kitalálta. Talán egy kicsit a PSG is lebecsült minket, de mindazonáltal nagyon erős, minőségi csapatunk volt, és mi sem bizonyítja ezt jobban annál, mint hogy ma az összes játékos európai TOP csapatban játszik. Egy góllal nyertünk a PSG ellen, ismét egy őrült meccsen, és ez óriási öröm volt. Nem csak nekünk, hanem Szkopjéban és a kézilabda szurkolók körében is. Hatalmas tömeg várt minket amikor hazaértünk. Ezek olyan dolgok, amiket az ember soha nem felejt el.

Egész idő alatt, Jugovici-től Vardar-ig, a klub karrierem mellett a válogatott karrieremen is keményen dolgoztam. Most, hogy már visszavonultam, egyetlen hiányérzetem van, hogy nem sikerült olimpiai aranyérmet szereznem. Azt reméltem, hogy 2012-ben a londoni olimpián sikerülni fog Spanyolországgal. Vezettünk Franciaország ellen a negyeddöntőben, de legvégén kikaptunk és kiestünk. Egyetlen egyszer vezettek a meccsen és az elég is volt az elődöntőbe jutáshoz.

Ezt leszámítva, nagyon büszke vagyok arra, amit elértem, Szerbiával és Spanyolországgal egyaránt. Számos nemzetközi világeseményen vettem részt, aranyérmet és három bronzérmet is szereztem a világbajnokságokon, az Európa bajnokságokon pedig arany- és ezüst érmet is szereztem. Ha valaki ezt mondja nekem a karrierem elején, soha nem hittem volna el. Rengeteg olyan TOP játékos van, akinek nem sikerült ilyen érmeket szereznie.

Minden érem különleges, de mindegyikhez társul pozitív és negatív élmény is, mint például a 2016-os lengyelországi ezüstérem. Igen, sikerült érmet szereznünk, de azt a döntőt Németország ellen soha nem fogom elfelejteni. Átrohantak rajtunk és sötét lóként megnyerték az egész tornát. Az érem, ami pedig a legközelebb áll a szívemhez, az a 2013-as világbajnoki aranyérem, amit Spanyolországban a saját szurkolóinkkal sikerült megünnepelnünk, miután legyőztük Dániát.

A 2018-as horvát történet, akár lehetne leányálom és vicc is egyben, nem tudom melyik illik rá jobban. Rodrigo Corrales sajnálatos sérülése miatt, a nappalimból egészen a vb elődöntőig jutottam, és aranyérmet szereztünk. Ha őszinte akarok lenni, soha nem éreztem magaménak azt a sikert, inkább a csapat sikerének könyveltem el, mert ők voltak azok, akik végig csináltak az egész felkészülést a tornára.

Emlékszem, hogy késő este csörrent meg a telefonom és azt hittem, hogy a srácok csak szórakoznak velem és vissza is feküdtem aludni. Másnap reggel korán keltem egy vizsgálat miatt és megint felhívtak és megkérdeztem, hogy mi folyik itt? Amikor megtudtam mi történt, teljesen ledöbbentem, de pár órával később már repülőn voltam.

A 2018-as év egyben a visszatérésem éve is volt az otthonomba, Veszprémbe.

A visszatérésem első évében, nagyon jó esélyünk volt, hogy megnyerjük a Bajnokok Ligáját, de nagyon balszerencsések voltunk. Az elődöntő után én is és Nagy László is megsérültünk, aki nagyon fontos szerepet töltött be a támadójátékunkban, ezáltal ki is kaptunk... pont a Vardar ellen.

A második veszprémi évemben minden megváltozott. Nem jutottunk be az EHF Final4-ba, hogy megszerezhessem az 5. BL trófeámat. A COVID-19 pandémia félbeszakította az bajnokságokat, tetejére fordult az egész világ és ez fel is gyorsította a visszavonulásomat.

Őszintén szólva, már a pandémia kezdete előtt is gondolkodtam a visszavonuláson. Volt egy megállapodásom a klubbal, hogy ha találnak két jó kapust, akkor búcsút mondok az aktív karrieremnek. Sikerült kivásárolnunk Vladimir Cupara-t, aki egy ideig velem együtt hálóőrködött. Hosszas tárgyalások után, pedig Rodrigo Corrales-t is rávettük, hogy csatlakozzon. Szóval a nagyszerű kapus érkezésével, eljött az ideje, hogy megpihenjek.

Nagyon nagy erőfeszítés egy TOP csapatban játszani és helytállni, és már nem úgy éreztem magam, mint régen.

Szerencsésnek érzem magam, hogy élvezhetem a családom, feleségem Mónika és gyermekeink Laura és Noel, teljes bizalmát és támogatását. Élvezték a külföldön eltöltött éveket, sikerült új barátságokat kötni és jól érezték magukat a kézilabda körül, különböző városokban és iskolákban. Időnként nehezebb volt nekem alkalmazkodni az új környezethez, mint nekik. Fontos az, hogy a család a közelben legyen és támogassa egy profi játékos életét.

Ahogy mondani szokták, az alma nem esik messze a fájától, mindkét gyermekem szerelmes a kézilabdába, de a gyerekek gyerekek, majd meglátjuk, hogy alakul az életük. Jelenleg mindketten balszélsőként játszanak, de a fiam úgy gondolja, hogy jó kapus is lehetne. Nem helyezek rájuk semmilyen nyomást, csak azt akarom, hogy érezzék jól magukat a barátaikkal az edzéseken. Ha úgy döntenek, hogy megmaradnak a kézilabdánál akkor természetesen támogatni fogom őket.

Ugyanígy próbálom támogatni a volt csapattársaimat a veszprémi felnőtt csapatban is. A klubnál maradtam, mint kapusedző, pedig soha nem terveztem kapusedző lenni. Tudtam, hogy soha nem akarok edző lenni, de így, hogy segíthetem a srácokat, elégedett vagyok a pozíciómmal. A klub kért meg, hogy maradjak és nagyon boldog vagyok Corrales-szel és Cupara-val együtt dolgozhatok. Mindketten nagyszerű kapusok, nagyon jó párost alkotnak. Jól érezzük magunkat az edzéseken és úgy gondolom, hogy ez a lényeg.

Remélem, hogy tanulni is fognak tőlem, pont úgy ahogy én is minden edzőmtől tanultam valamit. Az első kézilabda edzésemtől kezdve a karrierem végéig, nagyszerű edzőkkel dolgozhattam együtt, pont ezért nehéz lenne egyet kiemelni.

De azért Zoran Tuta Zivkovic-ot megemlítem, aki legelőszőr lehetőséget adott nekem a jugoszláv válogatottban. Olyan lehetőséget kaptam, amit nem sok fiatal kapus kap meg, még manapság se. Tizenkilenc évesen debütáltam az 1999-es egyiptomi világbajnokságon és megbízott bennem. Nagyon sokat jelentett számomra.

Mindenki azt kérdezgeti, hogy mi volt a titkom a „ketrecben”. Még ma se tudok erre a kérdésre kielégítő választ adni. Nagyon sokan gyorsabbak, jobbak voltak nálam, jobb reakcióidejük volt, akik keményebben is edzettek nálam, de én mentálisan voltam erős. Folyamatosan motiváltam magam, ha pedig nem volt, akkor kerestem. Tudtam, hogy jó leszek, ha meccs előtt éreztem a hasamban drukkot, ha megvolt a vereségtől való félelem. Folyamatosan helyeztem magamra a nyomást. Persze ezt mind pozitív értelemben.

Emlékszem, amikor a Rhein-Neckar Lőwen ellen játszottunk, de valamiért nem volt meg bennem ez a bizonyos félsz. Meccs előtt megkérdezték tőlem az újságírok, hogy mi lesz a mai győzelem kulcsa. Azt válaszoltam, hogy az a csapat fog nyerni, akinek jobb lesz a kapusa. Vagy én, vagy Landin.

Minden sportolónak kell, hogy legyen motivációja. Az a siker kulcsa. Nem szabad csak bankban lévő pénzzel foglalkozni, habár valakinek lehet, hogy az adja a motivációt. Egy sportoló mindig a legjobbat akarja magából kihozni a pályán és jól akarja magát érezni a pályán a csapattársaival. Együtt kell megdolgozni a közös cél elérésének érdekében.

Azt szeretném tanácsolni a fiatal játékosok, főleg kapusok számára, hogy haladjanak lépésről lépésre. Élvezzék a 40x20-as pályát és dolgozzanak keményen azért, hogy elérjék az álmaikat. Ne veszítsétek el a hitet, higgyetek a folyamatban és befektetett munkában. Ugyan úgy, mint egy lépcsőn, az életben sem szabad kihagyni szinteket. Általános iskolás koromban kezdtem el kézilabdázni és előszőr az volt a célom, hogy egy teltházas meccset játszhassak. Utána az volt, hogy bemutatkozzak a felnőtt csapatan, aztán pedig, hogy meglegyen az első trófeám. Meg kell találni azt a motivációt, amivel lépésről-lépésre lehet haladni. Ez fogja megadni a lehetőséget arra, hogy nagyot álmodj és elérd a céljaidat.

Sterbik Árpád

2023. január

MEGOSZTÁS