2025-10-13 09:00

Huszonkilenc bajnoki címünk van eddig. Alighanem mindenkinek van ezek közül egy, ami a szívének kedves. Mert ott volt egy mérkőzésen, mert játszott, mert lett egy ereklyéje. Vagy más okból. Valami viszont biztos. Az elsőre örökké emlékezni fogunk. Mert anélkül nem lett volna második, harmadik, huszonkilencedik. Anélkül nem indult volna el a veszprémi klub azon az úton, amely odáig vezetett, hogy a One Veszprém jelenleg Magyarország legeredményesebb kézilabdaklubja.

Az úton 1985. október 13-án tették meg elődeink az első lépést. Ma negyven éve, hogy Veszprémi Építők néven a klub megünnepelhette története első magyar bajnoki címét. A Pécsi MSC elleni 27-20-as győzelemmel – csak nem a pályán jött az igazi örömmámor. Mert a nagy rivális Szeged Ferencváros elleni meccse később ért véget, és a matematikai bizonyossághoz kellett a Volán pontvesztése is.

„Már lezuhanyoztunk, és mentünk kifelé a Március 15. utcai csarnokból, ahol vártak bennünket a szurkolók. Ott tudtuk meg, hogy bajnokok vagyunk. Jutott egy kis ünneplés is arra a napra – elevenítette fel Pardi Károly, az első „aranyos” csapat tagja. – Annak az aranynak az értékét az utána lévő évtizedek adták meg. Amikor benne vagyunk egy ilyen folyamatban, nem tudjuk átérezni annak a teljes mélységét. Bizonyos távlatból ez még inkább elképesztő. Én Csepelről kerültem Veszprémbe, Budapesten, a kutya sem tudta, ki vagyok. Itt meg vadidegenek veregették meg a vállamat, ha jók voltunk. Ha meg nem, akkor megkaptuk a magunkét… De sokkal jobban szerettem ezt a világot, a kisváros emberibb, emberközelibb életét, a szeretetet, ami körülvett bennünket.

„Hetekig nem tudtunk kijózanodni az örömtől – vette át a szót a Pécsnek két gólt lövő Ulcz László. – Egy évvel korábban a Tatabánya elleni vereséggel még elbuktunk, az borzasztó volt. Most minden felszabadult bennünk. Az, hogy mi megelőzzük a Honvédot, a Bányászt, a Debrecent? Á… Felemelő érzés volt. Pár fordulóval a vége előtt már éreztük, ott a lehetőség. Ez még jobban összekovácsolt bennünket. Most már bevallhatom, ha volt egy kis szabadidőnk, már matekoztunk. Hogy ha ez így lesz, az úgy, akkor talán… Akkor talán sikerül. Motiváltuk egymást. A szórakozás, sőt, olykor a család is a háttérbe szorult. Mindent egy lapra tettünk fel. Gyönyörű időszak volt. Mi nem csupán mutattunk valamit a pályán, hanem csapatként és a közönséggel is igazi közösséget alkottunk.”

Utóbbit emelte ki Végh József, a népszerű Mici, csapatunk jelenlegi gyúrója is: „A pályán és a pályán kívül is egységesek voltunk. Előfordult, hogy öten építkeztünk egy helyen. Meg aztán elég sokan dolgoztak a VÁÉV-nál is. De ez önmagában nem lett volna azért elég, játszani is kellett. Az előjelek biztatóak voltak, az élvonalban harmadiknál rosszabbak egyszer sem voltunk, de azért akkoriban még nem volt annyira szűk az élmezőny, mint most. Akadt tíz jó csapat, meg két gyengébb. Az idény előtt nem mertünk volna fogadni arra, hogy bajnokok leszünk. De hittünk benne. Az volt a legfontosabb.”

Ennek a csodálatos társaságnak volt a kapitánya Keller Lajos, aki a Pécs elleni hajrában – és most idéznénk a korabeli Népsportot – „a földön fekve talált a kapuba, s ezzel megadta az utolsó jelét az ünneplésnek”. Ő már az NB2-ben is a csapat tagja volt, közben még főiskolára is járt, és hetente kétszer ingázott egy Trabanttal Pécs, illetve Veszprém között. „Az Építőkben dolgozó emberek úgy néztek ránk, mint az istenekre. 2-300 néző előtt kezdtünk, aztán amikor belelendültünk, már állandóan ezer feletti volt a nézőszámunk – mesélte. – Éreztük a szeretetet. Rakéta gyorsasággal mentünk előre. A Magyar Kupát például kétszer kellett megnyernünk, hogy egyszer végre megkaphassuk. 1983-ban még háromcsapatos volt a döntő, az utolsó meccs után megünnepeltük, hogy nyertünk, aztán a másnapi újságban az volt benne, hogy a Honvéd a kupagyőztes. Az letaglózott bennünket, de volt bennünk annyi tartás, hogy egy évvel később már a miénk lett a trófea.”

Keller Lajos nem győzi hangsúlyozni, mekkora büszkeséget jelent neki a mai napig, hogy olyan együttesnek lehetett a kapitánya, amelyben többek között Gyurka János, Horváth Gábor és Pardi Károly is játszott. Többekkel tartja a kapcsolatot, és gyakran megy a nosztalgiázás. „Nem is olyan régen Pardi Karcsiékkal beszéltük, mi lett volna, ha mi nem vagyunk olyan gyorsan olyan sikeresek. Lehet, akkor mára el is felejtették volna a veszprémi kézilabdát. Leraktuk az alapokat. Ha pedig jók az alapok, arra nemhogy hat, de tizenöt vagy akár ötven emelet is kerülhet. Elbírja.”

Jelentjük: a miénk a százat is elbírja!

A VESZPRÉMI ÉPÍTŐK ELSŐ BAJNOKCSAPATÁNAK TAGJAI
Áment István, Baki István, Bartalos Zoltán, Czifrik Attila, Cziráki Zsolt, Gulyás István, Gyurka János, Horváth Gábor, Iván Sándor, Jakab István, Kalocsai Attila, Keller Lajos, Molnár Gyula, Nagy Károly, Pardi Károly, Róka Péter, Salamon István, Ulcz László, Végh József, Vitális Sándor, Vozár Tibor. Edző: Kaló Sándor

MEGOSZTÁS